Kedves látogató!

Tudom, hogy ez egy rajzokat, képeket bemutató honlap. Azt is tudom, hogy aki ide tévedt, nem feltétlenül rám, vagy az én történeteimre kíváncsi. Valószínű sokkal inkább a művészet foglalkoztatja, és nem az alkotások mögött lévő ember.
Aki csak az esztétikum miatt érkezett, annak jó böngészést, és színes vizuális élményt kívánok! Ha jól érzi magát, maradjon, nézelődjön, vásároljon. Szeretettel látom.
Ha nem komfortos a maradás, aggodalomra semmi ok, menjen békével, nem fogok megbántódni.

Aki pedig tovább is marad, annak szívesen mesélek.

Miután ez az én weboldalam, veszem magamnak azt a bátorságot, hogy magamról meséljek. Üljetek hát le az asztalomhoz, bontsunk ki egy üveg finom fehérbort, hallgassatok végig, mint egy jó barátot, és aztán beszélgessünk. Abban bízom, hogy a történet végén közelebb kerülünk egymáshoz, talán kedvetek lesz megszólítani is engem, biztosan tudva, hogy válaszolok. Azt is remélem, hogy arcot kapnak majd a képeim, magyarázatot és mélységet a rajzaim, és a velem eltöltött idő nem csak eltöltés, hanem töltekezés is lesz.

Van az úgy az életben, ha az ember szerencsés, hogy betölti az ötvenet.
A 82 éves Édesanyám jó múltkor azt mondta, hogy gyerekkori fényképeit nézegetve rájött arra, hogy ő tulajdonképpen sohasem volt 18 éves. Kétségtelen, hogy már 50 körül is elég távolinak tűnnek a húszas éveink, de ott még nem tartok, ahol Édesanyám. Én még emlékszem a fiatal felnőttkori önmagamra, a felnőttéválás küzdelmes éveire. A húszas éveimet gyomorszorítóvá tevő megfelelési kényszerekre. A munkámban elért sikerekre a harmincas éveimben. Az anyaság csodálatos ajándékára. Az elmúlt évtizedekben megélt szerelmekre. A magánéleti kudarcaimra. A negyvenes éveimre beérő karriercsúcsomra. Majd a gyakran vágyott, de mégis fájdalmas pályaelhagyásra.
Sok sok arcra az útközben-ből.
Egy elképesztően támogató családra. Néhány jó barátra, akik mindenben mellettem voltak. A gyermekem kirepülésére, és az ezzel járó üres fészek szindrómára, amiről azt hittem velem nem történhet meg.
Emlékszem utazásokra, versekre, dalokra, élményekre. Boldog és szomorú napokra.
Sok-sok nevetésre. Nehézségre, akadályra.
Sokkal élesebben azokra a kegyelmi pillanatokra, amelyekben tudtam, éreztem, hogy a Gondviselés mindig velem van.

Ezekből az emlékekből lettem én ötvenéves. És olyan, amilyen vagyok.
Ezekből az évtizedekből lett az az összegyúrtság, ami mind mind visszatükröződik ezeken a rajzokon. Olyanok ezek a rajzok, mint amilyen én vagyok. Néha látszólag csiricsárék, máskor meglepően harmonikusak, beszédesek és közvetlenek. Máskor a végtelenségig egyszerűek vagy kidolgozottak, esetenként hivalkodóak. Megint máskor ijesztően sötétek, mélyek, zárkózottak és aprólékosak.

Tartozom az idelátogatóknak néhány egyszerű beismeréssel.

Alapvetően amióta az eszemet tudom, egy roppant türelmetlen ember vagyok. Mindig mindent gyorsan, hatékonyan, a lehető legjobban, de azonnal megoldok. És amire nincs azonnali megoldás, azt addig boncolgatom, amíg vagy megoldom vagy békével el tudom engedni. Sokat dolgoztam azon az elmúlt évtizedekben, hogy csillapítsam magamban a történések állandó sürgetését, a már-már krónikus és azonnali megoldás-kereséseket. Önismereti utam egy fontos állomása az a felismerés, hogy képes vagyok hónapokat dolgozni apró részleteken a legminimálisabb türelmetlenkedés nélkül.

A harmóniára való törekvés szintén végigkísérte az egész életemet, és mint minden életben, az enyémben is egymást váltották a harmonikus és diszharmonikus időszakok. Igyekeztem mindig vissza billenteni a dolgokat a harmónia irányába, többnyire önismereti fejlődéssel, pszichológiai tanulmányokkal, vagy éppen aktívan cselekedve.
Sohasem tudtam rajzolni. Legalábbis a szó egyszerű értelmében. Egy merőben más természetű karrier-múlttal a hátam mögött nem tudom hogyan és miért, de egyszercsak elkezdtem rajzolgatni, és azt vettem észre, hogy élvezettel teszem. És miközben maga a folyamat egy igazán harmonikus flow élménnyé változott, a dolgok végeredményét tekintve azt láttam, hogy míg az életben nagyon rosszul viselem a harmónia és a diszharmónia együttes jelenlétét, ez a két, látszólag egymásnak feszülő dolog teljesen békésen elfér egymás mellett ezeken a képeken.

Talán emiatt merem őket megmutatni. Mert vállalhatóan sokfélék és megfejthetetlenek.

Köszönettel tartozom a férjemnek.
Aki miatt nyugodt körülmények között kísérletezgethetek.
Akitől azt az ajándékot kaptam, hogy önmagam lehetek, létbizonytalanságmentesen.
Aki a mindennapi rajzolások összesített gyűjteményét megnézve azt tudta mondani, hogy: “komolyan gondolkodom azon néha, hogy te normális vagy-e”.
És akivel ezen aztán irtó jót tudtunk nevetni.

Tőkés Boglárka